Az úgy van, hogy minden ember kutyásnak születik. Van, aki a fogantatás pillanatától tudja és van, aki később eszmél rá…
Kutyásnak születtem. Abban nem voltam biztos, hogy kutyának-e, de hogy kutyaérzéssel, azt tökéletesen tudtam. És minden nap, mikor nagyanyám hatalmas németjuhászának bundájába fúrtam arcomat megerősítést nyertem: igen…kerek lett a világ. Minden kisimult, könnyű lett, egyszerű és szép. Könnyebb, egyszerűbb és szebb – kerekebb. „Kislányom, mosd meg a kezed, kutyáztál!- repültek felém a súlyos szavak naponta százszor. Hmmm?? Jó…de mikor Ancsával játszom vagy Tomival vagy Marcsival, utána miért nem kell megmosni? Hamar rájöttem, a felnőttek alig -alig értenek valamit a világból és ráadásul azt hiszik, oda kell majd egyszer felnőni minden gyereknek…oda, fel, hozzájuk, a megnemértésükhöz.
Száz szónak is egy a vége, valamit tennem kellett, hogy a családdal megértessem a valóságot: KUTYA KELL! Nem csupán nagyanyám kertjébe, hanem nekünk, hozzánk, Pápára is! És hogy meglátásom alátámasszam, igyekeztem a délutáni közös sétákat olyan útvonalra terelni, ahol TUDTAM, hogy VAN kutya. Odakuporodva a kerítésekhez próbáltam felhívni a figyelmüket a Nagy Vágyamra. Kifigyeltem, hogy a kutyásember a szép boxerral mikor, merre sétál, és igyekeztem arra irányítani a családot. Minden erőfeszítésem ellenére túl nagy sikert nem arattam.
Majd egy napon… egy gondolkodós napon jött az Isteni Sugallat! Ha a gyerekeknek embertestvére van, akkor a kutyáknak kutyatestvére! Tehát, kutyává kell válnom! Elővettem a harisnyáimat, egyiket a másik szárába tömtem, fürdőköpenyövvel a derekamra erősítettem és négykézlábra ereszkedtem. Főpróba a gyerek szobában, szépen lépdelek, magasra tartom a fejem és egy kis popsiriszálással talán a farkamat is tudom csóválni. Elégedett voltam az eredménnyel. Az ajtó elé ültem lihegve, kissé kaparászni kezdtem, mert ugye egy kiskutya nem éri el a kilincset, majd mikor kinyílt, a lábak között bájosan vakkangatva kivonultam a konyhába ennivalót és vizet kérni. Napokig tartott ez az akcióm, attrakcióm. Bár már fájt a térdem, kitartónak kellett lennem, hisz közelgett a szülinapom… és csak hajtogattam magamban: gyereknek embertestvére van, kutyának kiskutyatestvére van… oda-vissza mondtam a mantrát.
És eljött a Nagy Nap. Szeptember vége, estefelé. Soha nem vártam így a szülinapomat. Asztalon a torta 4 gyertyával… és előkerült A doboz. Egy Nagy Papír Doboz. Minden porcikám remegett, forróság öntött el. Sikerülnie kellett!!! „Isten éltessen 4 éves! ” Kinyitom… remegve-bátran. A dobozban ott feküdt egy barnahajú, mosolygós játékbaba. „Ugye milyen szép?! Mónikababa.”Mónikababa, Mónikababa – visszhangzott a fejemben. És én nem vártam többet a szülinapomat.