Az úgy van, hogy minden ember kutyásnak születik. Van, aki a fogantatás pillanatától tudja és van, aki később eszmél rá…
Kitartó gyerek voltam. Nem is lehettem másmilyen. Főleg nem kutyaügyben. A kutyásember félember kutya nélkül. És a gyerek kutya nélkül?! Nem tehettem mást, mint kitartó voltam, mert egyszer el fog, mit el fog! el kell jönnie az időnek, el kell jönnie a Nagy Napnak. És emlékeim szerint 12 év kitartás után eljött. Egy csodás kis foxi leányka pottyant az ölembe. A mai napig nem értem, hogy történhetett… Suliból hazamenve boldogan újságoltam, hogy osztálytársam, a Kiss Reni, milyen gyönyörű kutyust kapott, akinek van ám még egy tesója! Anyám riadót fújt, kocsiba ültünk és nem telt el egy óra, Igazi Kutyás Ember lettem. Hazaérve az egész család csodálta a picinyt, akinek hófehér hátán egyetlen egy foltocska volt csupán – egy szép, szabályos könnycsepp. Akkor még nem gondoltam semmi rosszra, bajra, fájdalomra…. ez csak később érkezett. Kaptam kis időt a boldogságra. Egy keveset…
Másnap zongoraórán hadarva újságoltam hajlott hátú Irénke néninek, hogy kutyás lettem! Foxi kutyás, Luxy! „Különös név egy foxinak” – szemében kérdéssel tekintett rám. „Tetszik tudni a fény miatt, lux. Ő az én kis fényecském, a szemem fényecskéje” – pörögtek szavaim. „Úgy! Már értem”- biccentett és kis bicebóca-lábaival odabillegett az asztalkájához, a fadobozból egy megsárgult, töredezett fényképet vett elő. „Morzsi – teszi elém a fényképet – Apám foxikutyája volt. A mindene. A temetés után nyomaveszett. Pár nap múlva találtuk meg a síron. Elment a gazdival. Ezt azért meséltem el, hogy tudd, különleges lelkű kutya a foxi!” Abban a pillanatban belém költözött egy meleg, bensőséges, régen várt érzés. Valami, amit sohasem éreztem az enyémnek, mert akárhányszor összetalálkoztunk és kitártam karjaimat az Érzés megszökött előlem. Aznap szaporáztam hazafelé. A Gróf út tetején, a kastélyhoz érve elmaradt a kastélycsodálás. Magamhoz kell ölelnem! Ennél nincs fontosabb. Elém szaladt, ahogy nyitottam az ajtót, az ölembe kapva elbújtunk a szobámban. Tenyerembe vettem piciny foxifejecskéjét, mélyen egymás szemébe néztünk és ott, akkor megláttam gyönyörű barna szemeiben a Világmindenséget. A Mindent. Révbeértem… nem szaladt el az Érzés.